A kanapén ültem és néztem, ahogy a földön szuszog. Lassan leültem mellé és végig simítottam arcán. Olyan békés volt, ahogy ott aludt előttem. Akárcsak egy ártatlan kisfiú. Egy gyerek. De hisz az is volt, még a lelke mélyén. Akármennyi év is telik, ugyanazok maradunk. Semmit nem változott a szememben. Remélem én sem az övében. Ugyan az a 4 éves kis szöszke kislány vagyok a szemeiben, mint az enyéimben ő a 4 éves barna fürtös kis srác. Pontosan 3 hónap van köztünk, mégis mindig is volt köztünk egy megmagyarázhatatlan kötődés. Senki nem látta, de mi mindig is tudtuk. Tudtuk, hogy ott van. Akárki is próbálta ezt a kötődést elszakítani köztünk, ez csak erősödött. Sokszor veszekedtünk, de mindig ő volt az első akinek bármi bajom, örömöm volt elmondtam. És ez fordítva is mindig így volt. Boldog vagyok, hogy magam mellett tudhatom, mint barát...mint támasz...mint szerelmem. Nos akármelyik is, vagy talán mindhárom, ezt még soha nem mondtam el neki. Pedig már számtalan alkalmam lett volna rá, mégis mindig elhesegettem ezeket a gondolatok, hiszen akkor mindennek vége lenne. A szétválaszthatatlan barátságunknak, a különleges kapcsolatnak kettőnk között. Meg neki amúgy is ott van Elle. Boldog együtt és képtelen lennék szétszakítani őket, akármennyire is utálom a kiválasztottját. Most is ezért van itt. Elle megint kicsapta a hisztit, egy teljesen alaptalan dolog miatt.
-Hmm...-morog fel félálomban. Rettentő édes, mégis férfias arcán mosolyogva simítottam végig. Törökülésben ülve bámultam a kócos srácot, akit csupán egy boxer és a pléd, -amit ráterítettem-takart. Én fehér ingében és fekete francia bugyimban voltam.
Mindenféle "rossz gondolatot" próbáltam elűzni fejemből és csak arra koncentráltam, hogy most itt van, velem és minden olyan, mint régen. Régen, amikor minden estét szinte így töltöttünk. Együtt, vagy bulizva, vagy filmezve, vagy egyszerűen csak feküdtünk a kertben és néztük a csillagokat. Hiányzik a múlt. Hiányzik az érzés, amikor tudtam, hogy ő csak is az enyém és senki nem tudja elszakítani tőlem. De most nem én vagyok neki az első. Bármennyire is bizonygatja, már nem én vagyok az első, akit felhív, ha valaminek borzasztóan örül, vagy épp amikor szét van esve. Hiányzik...Ő.
